Egy másik világban, reggel, kávésbögrével a
kezemben, egy vastag újság állandó oldalán, napról-napra megjelenő sorozatként olvastam
volna A magányos várost. Nem állítom, hogy ezzel a
részletességgel adták volna közre, de társas összejöveteleken, vitairatként,
parázs beszélgetésekben boncolták volna ízekre.
Olivia Laing könyvéből
nem készül a Disney-nél családi film. Időbeli közelséggel és jelen idejűséggel
mesél egy sötét és nyers világról. A magány olyan emberi és művészi
összefüggéseiről, megnyilvánulásairól beszél, amelyek korai csírái napjaink digitális
valóságának. Levezetéséből kiderül, hogy Andy Warholtól Josh Harrisig, a
pop-arttól az „online kivándorlásig” milyen rövid volt az út.
Tudósítói aprólékossággal
kalauzol Olivia NewYork ma közömbösnek tűnő, nagy átalakulásokat megélt helyszínein.
Az ott történteket elfogadóan, ok-okozati összefüggések hálójában tárgyalja,
legyen szó akár alkotásról, akár fizikai erőszakról vagy gyilkosságról. Elzárt
múzeumi raktárakba, kiállításra soha nem kerülő gyűjteményekbe visz magával,
művészettörténeti, társadalmi, életrajzi és AIDS-történeti összefüggéseket
villant fel. Ekkor még persze nem lehet tudni, hogy mire akar kilyukadni.
„Ezt a magány dolgot túllihegik”
A gyerekkori szeretet és
biztonság hiányától jut el a szerzőnő az elszigeteltség, elhanyagoltság, egymás
iránti törődés, empátia hiányának városi tünetegyütteséhez és következményeihez.
Lehet-e festményeken, installációkon, drogon és testi kapcsolaton keresztül
élni és megváltást kapni?
A korai traumák –
erőszak, bántalmazás, szegénység, szégyen – túlérzékenyítő valóságlátása a
társadalom szélére szorít, stigmatizál. A művészet elégséges gyógyír-e a
„visszatérésre”, a normalitás megtartására? Az aktusra korlátozódó szexuális
kapcsolatok, a mániákus gyűjtögetés, a különös kifejezésmódot alkalmazó
alkotások eloszlatják-e a magányt, megadja-e a társadalmi megegyezésen alapuló
kommunikáció képességét? A vagyon, a művészi népszerűség visszaadja-e a valódi
kötődés szeretetbiztonságát, a közösségi kapcsolatok stabil boldogságát?
A televízió be- és
kikapcsolható „közössége” mit ad, mit véd, és mit vesz el? A nyilvánossá tett
magánélet oldja-e a kapcsolatok iránti vágyunkat, megadhatja-e a vágyott szeretetet?
Elmebeteg-e, aki gyűjti a madzagokat, „időkapszulaként” őriz dobozokat, gyermek
függetlenségi nyilatkozatot ír, és kilép a „megegyezésen alapuló realitásból”?
„Az egyik percben valami még a
tudományos-fantasztikus irodalom része, kész nevetség, a következőben napi
rutin”
Az angol írónő így ír a
magán hajtóerejéről, mely az elidegenedett, valódi kötődések nélküli virtuális
világ felé tereli a magányos lelkeket: leválasztják tulajdonosukat a fizikai
valóságról, lehetővé teszik, hogy mindenki a magánbuborékjába zárkózzon,
miközben látszólag a nyitott térben létezik (…) mert a a kapcsolat nehéz, ijesztő, néha elviselhetetlenül veszélyes.
Mikor a nagyvárosokban
egy kaptafára épülnek az élet formái és tartalmai, a tárgyak és élelmiszerek
kontinenseket járnak be elkészülésüktől használatukon túl a végtelen szemétsír
nem látható végű útját járva, beláthatatlan, de már mindenkire érvényes
következményeket okozva… Az egyre ismerősebb és zsúfoltabb világ egy
porszemnyit is közelebb hozza-e a benne élőket?
Mások életébe való
szabad, „big brotheres” leskelődés választ ad-e bármilyen kérdésre? Közelebb
hoz-e két embert, orvosol-e morális bizonytalanságot? A közösségi média miért
tárgyiasítja el a másik embert, a helyett, hogy empátiára és a magánélet
védelmére tanítana?
A „megfigyelés művészete”
– legyen szó különleges kifejezésmódokról, megnyilvánulásokról vagy a mindennapok
tévében bámulható részéről – a vágyakozást, szorongást és vesztességet hivatott
oldani az elszigetelt és a lelkileg érzékeny, közösségeikre már nem is emlékező
egyéneknek…
Na, és akkor mi van? Mi következik,
mi lesz a következő lépés? A lelki teher cipelője számára a „művészet gyógyír ”,
de vajon mi lesz az elszigetelt, közösségeiket vesztett, szétesett családok és
emberek következő credoja?
A magányos városról
térképet rajzoló Laing könyve hol elriaszt, hol a már megtörtént valóságokra
próbálja felnyitni az olvasó szemét. Nem mindig tartottam vele szívesen. Volt,
hogy mentegettem őt magam előtt, holott csak kellemetlen volt olvasni a sorait.
Leíró beszámolóit
megtévesztően nosztalgikusra hangszerelte, holott csak annyit jelez: amiről ír,
az is épp oly a „valóság” része, épp úgy, mint Hamerli Antal 1930-as években, 8
mm-es kamerával felvett Egy nap Pécsett című kisfilmje, vagy a svájci Johanna
Spiry Heidi című ifjúsági regénye. Heidi a boldogság regénye, tele erkölcsi
tanulságokkal. Lang könyve… a közelmúlt és a (lehetséges) jövő magányos,
boldogtalan és jóval erkölcstelenebb metszeteit tárja fel.
Adatok
- Olivia Laing: A magányos város (Kalandozások a magány művészetében)
- Kiadó: Corvina Kiadó
- Oldalszám: 280 oldal
- Megjelenés: 2018. szeptember 17.
- Méret: 148 mm x 210 mm
- Kötés: Keménytáblás
- ISBN: 9789631365283
- Link: https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/memoar-eletrajz-interju/a-maganyos-varos
- Moly: https://moly.hu/konyvek/olivia-laing-a-maganyos-varos
Fülszöveg
Míves könyv: riport, memoár és életrajz, a brit
író, kritikus a nagyvárosi magány témáját dolgozza fel olyan neves művészek
életének bemutatásán át, mint Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz és
Henry Darger. Mit jelent a magány? Hogyan éljük meg, ha nem kötődünk szorosan
egy másik emberi lényhez? Hogyan lépünk kapcsolatba másokkal? A technika
közelebb hoz minket egymáshoz, vagy végképp a képernyő csapdájába esünk?