2018. október 22., hétfő

„Mintha rossz végén néznénk a távcsőbe”


Egy másik világban, reggel, kávésbögrével a kezemben, egy vastag újság állandó oldalán, napról-napra megjelenő sorozatként olvastam volna A magányos várost. Nem állítom, hogy ezzel a részletességgel adták volna közre, de társas összejöveteleken, vitairatként, parázs beszélgetésekben boncolták volna ízekre.

Olivia Laing könyvéből nem készül a Disney-nél családi film. Időbeli közelséggel és jelen idejűséggel mesél egy sötét és nyers világról. A magány olyan emberi és művészi összefüggéseiről, megnyilvánulásairól beszél, amelyek korai csírái napjaink digitális valóságának. Levezetéséből kiderül, hogy Andy Warholtól Josh Harrisig, a pop-arttól az „online kivándorlásig” milyen rövid volt az út.
Tudósítói aprólékossággal kalauzol Olivia NewYork ma közömbösnek tűnő, nagy átalakulásokat megélt helyszínein. Az ott történteket elfogadóan, ok-okozati összefüggések hálójában tárgyalja, legyen szó akár alkotásról, akár fizikai erőszakról vagy gyilkosságról. Elzárt múzeumi raktárakba, kiállításra soha nem kerülő gyűjteményekbe visz magával, művészettörténeti, társadalmi, életrajzi és AIDS-történeti összefüggéseket villant fel. Ekkor még persze nem lehet tudni, hogy mire akar kilyukadni.

„Ezt a magány dolgot túllihegik”
A gyerekkori szeretet és biztonság hiányától jut el a szerzőnő az elszigeteltség, elhanyagoltság, egymás iránti törődés, empátia hiányának városi tünetegyütteséhez és következményeihez. Lehet-e festményeken, installációkon, drogon és testi kapcsolaton keresztül élni és megváltást kapni?
A korai traumák – erőszak, bántalmazás, szegénység, szégyen – túlérzékenyítő valóságlátása a társadalom szélére szorít, stigmatizál. A művészet elégséges gyógyír-e a „visszatérésre”, a normalitás megtartására? Az aktusra korlátozódó szexuális kapcsolatok, a mániákus gyűjtögetés, a különös kifejezésmódot alkalmazó alkotások eloszlatják-e a magányt, megadja-e a társadalmi megegyezésen alapuló kommunikáció képességét? A vagyon, a művészi népszerűség visszaadja-e a valódi kötődés szeretetbiztonságát, a közösségi kapcsolatok stabil boldogságát?
A televízió be- és kikapcsolható „közössége” mit ad, mit véd, és mit vesz el? A nyilvánossá tett magánélet oldja-e a kapcsolatok iránti vágyunkat, megadhatja-e a vágyott szeretetet? Elmebeteg-e, aki gyűjti a madzagokat, „időkapszulaként” őriz dobozokat, gyermek függetlenségi nyilatkozatot ír, és kilép a „megegyezésen alapuló realitásból”?

„Az egyik percben valami még a tudományos-fantasztikus irodalom része, kész nevetség, a következőben napi rutin”
Az angol írónő így ír a magán hajtóerejéről, mely az elidegenedett, valódi kötődések nélküli virtuális világ felé tereli a magányos lelkeket: leválasztják tulajdonosukat a fizikai valóságról, lehetővé teszik, hogy mindenki a magánbuborékjába zárkózzon, miközben látszólag a nyitott térben létezik (…) mert a a kapcsolat nehéz, ijesztő, néha elviselhetetlenül veszélyes.
Mikor a nagyvárosokban egy kaptafára épülnek az élet formái és tartalmai, a tárgyak és élelmiszerek kontinenseket járnak be elkészülésüktől használatukon túl a végtelen szemétsír nem látható végű útját járva, beláthatatlan, de már mindenkire érvényes következményeket okozva… Az egyre ismerősebb és zsúfoltabb világ egy porszemnyit is közelebb hozza-e a benne élőket?
Mások életébe való szabad, „big brotheres” leskelődés választ ad-e bármilyen kérdésre? Közelebb hoz-e két embert, orvosol-e morális bizonytalanságot? A közösségi média miért tárgyiasítja el a másik embert, a helyett, hogy empátiára és a magánélet védelmére tanítana?
A „megfigyelés művészete” – legyen szó különleges kifejezésmódokról, megnyilvánulásokról vagy a mindennapok tévében bámulható részéről – a vágyakozást, szorongást és vesztességet hivatott oldani az elszigetelt és a lelkileg érzékeny, közösségeikre már nem is emlékező egyéneknek…
Na, és akkor mi van? Mi következik, mi lesz a következő lépés? A lelki teher cipelője számára a „művészet gyógyír ”, de vajon mi lesz az elszigetelt, közösségeiket vesztett, szétesett családok és emberek következő credoja?

A magányos városról térképet rajzoló Laing könyve hol elriaszt, hol a már megtörtént valóságokra próbálja felnyitni az olvasó szemét. Nem mindig tartottam vele szívesen. Volt, hogy mentegettem őt magam előtt, holott csak kellemetlen volt olvasni a sorait.
Leíró beszámolóit megtévesztően nosztalgikusra hangszerelte, holott csak annyit jelez: amiről ír, az is épp oly a „valóság” része, épp úgy, mint Hamerli Antal 1930-as években, 8 mm-es kamerával felvett Egy nap Pécsett című kisfilmje, vagy a svájci Johanna Spiry Heidi című ifjúsági regénye. Heidi a boldogság regénye, tele erkölcsi tanulságokkal. Lang könyve… a közelmúlt és a (lehetséges) jövő magányos, boldogtalan és jóval erkölcstelenebb metszeteit tárja fel.

Adatok


Fülszöveg
Míves könyv: riport, memoár és életrajz, a brit író, kritikus a nagyvárosi magány témáját dolgozza fel olyan neves művészek életének bemutatásán át, mint Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz és Henry Darger. Mit jelent a magány? Hogyan éljük meg, ha nem kötődünk szorosan egy másik emberi lényhez? Hogyan lépünk kapcsolatba másokkal? A technika közelebb hoz minket egymáshoz, vagy végképp a képernyő csapdájába esünk?

dátum:
Címkék: ,