A Csodaidőket nem lehet kicsit szeretni vagy éppen csak
beleolvasni. Aki egyszer elkezdte, nem áll meg a kötetek végéig. Nem lehet úgy
írni róla, hogy a „sztori”, mert ez mese, mítosz, naplók alapján megírt
családregény, vallásos irat, mint a holt-tengeri tekercsek, történelemkönyv,
rettenetesen sok szájhagyomány útján keringő történettel.
Beszippantós
Tele vagyok feltételezésekkel, tippekkel. Ki, mikor, mit fog
lépni, mi mögött ki állhat, megváltoztatja-e a véleményét vagy kitart, és
persze ilyeneket is gondoltam, hogy „egészen biztosan nem történhet meg”, „most
megérti/ rájön/ ottmarad”, „ha kimondaná/ rákérdezne/ észrevenné”… Aztán persze
nem. Én ilyen dacosan ellenálló könyvet még nem olvastam!
A család
Annyira erős, biztos és kivételes képességekkel rendelkező
családtagok élnek ebben az összetartó közösségben, hogy – ha nem tanultam volna
történelmet, vagy nem ismerném a legújabb kor világégéseit – azt gondolnám,
elpusztíthatatlanok.
Vannak emberek, akik megérdemelnék – szerény és súlytalan
véleményem szerint –, hogy örökké éljenek. Olyan emberek, akik egyesítik a
tudást és a morált, a szeretetet és a bölcsességet. Az életük alatt
felhalmozott ismeretek vagy az általuk elmesélhető történelem olyan
kikristályosodva él a fejükben, amit nincs leírás, ami úgy visszaadhatna, ahogy
ők azt el tudják mondani.
Ebben a könyvben megvalósult az álmom.
De mégsem
Persze, mert semmi sem olyan, mint ahogy elképzeljük. „Egy
Isten sem gondolhatná szebben, Ahogy én azt gyermekül elgondoltam” – írja Ady,
mert annyi, de annyi változó van, amire nem gondol az ember, mikor álmodozik.
A szerző egyik interjújában megemlíti, hogy hősei rengeteg
rossz döntést hoznak. És amikor ezt olvastam, a homlokomra csaptam, hogy hát
világos, pont ezért ilyen szerethetően életszerűek.
Nem arról szólnak-e – Ephraim Kishon kifejezésével – a
„matrac síron” töltött, más mellett is magányos, plafont bámulós, végtelen órák,
hogy ezt vagy azt miért nem úgy csináltam, miért őt választottam, miért oda
mentem, miért mondtam nemet vagy éppen igent, miért nem értettem ezt akkor,
miért gondoltam így és nem úgy.
A sejtések
A szerző folyton, de tényleg folyton gondoskodik arról, hogy
elvesse a valamerre mutató sejtéseket. Nagy gonddal vet el reményt, hitet,
előfeltevéseket, hogy aztán mindig, de mindig beletegyen egy csavart. Az utolsó
előtti oldalon, az utolsó bekezdésben, a legkiegyensúlyozottabb helyzetekben és
teljesen kiszámíthatatlan, hogy amikor nagy baj van, akkor segíteni fog-e
hőseinknek vagy sem.
Amikor hiányolni kezdek valamit, előre nem várt helyen,
időben és szereplőkkel villámgyorsan megoldja. A gordiuszi csomó Nagy Sándora,
és megint nem tudom letenni a könyvet, és megint tovább olvasom vagy
toporzékolva követelem a következő kötetet. Mindig van a tarsolyában valami új,
meglepő és meghökkentő.
A Bokra
Mindennek alapja, kezdete, értelme, vonalmértéke. Olyan
személyes döntéseket segítő igazságok, amelyek minden jó és rossz döntés előtt,
alatt és után ott motoszkálnak az ember fejében.
Szívből jön, és képes kísértetként követni, ha nem hallgatsz
rá. Addig zümmög a füledbe, amíg nem figyelsz rá. Mi következik ebből?
Természetesen az, hogy ha el is fogynak a betűk, ha véget is
ér ennek a Tolkien méretű világnak a megismerése, akkor sem tudsz továbbállni.
A Bokra idézetek ott maradnak a hétköznapokban, összekacsintás marad azokkal,
akik szintén olvasták a Csodaidőket és mézesmadzag azok számára, akik csak most
fogják.
KovátsAndrea
