2021. május 19., szerda

Miért csodálatos a Csodaidők?

Meggyőzött, elragadott a történet. Nem szabadultam tőle. Függőként vártam a lopott időt, hogy tovább olvassam. Sőt, mentem volna az elvira.hu-ra – úgy szeretem így hívni, pedig már rég a fantáziátlan mavcsoport.hu nevet viseli az oldal –, hogy jegyet foglaljak: pedig, ha létezik, csak időutazással, űrhajóval jutottam volna oda. Akkor is vigyáznom kellett volna, hogy jó időben és jó helyen landoljak.

A Csodaidőket nem lehet kicsit szeretni vagy éppen csak beleolvasni. Aki egyszer elkezdte, nem áll meg a kötetek végéig. Nem lehet úgy írni róla, hogy a „sztori”, mert ez mese, mítosz, naplók alapján megírt családregény, vallásos irat, mint a holt-tengeri tekercsek, történelemkönyv, rettenetesen sok szájhagyomány útján keringő történettel.

Beszippantós

Tele vagyok feltételezésekkel, tippekkel. Ki, mikor, mit fog lépni, mi mögött ki állhat, megváltoztatja-e a véleményét vagy kitart, és persze ilyeneket is gondoltam, hogy „egészen biztosan nem történhet meg”, „most megérti/ rájön/ ottmarad”, „ha kimondaná/ rákérdezne/ észrevenné”… Aztán persze nem. Én ilyen dacosan ellenálló könyvet még nem olvastam!

A család

Annyira erős, biztos és kivételes képességekkel rendelkező családtagok élnek ebben az összetartó közösségben, hogy – ha nem tanultam volna történelmet, vagy nem ismerném a legújabb kor világégéseit – azt gondolnám, elpusztíthatatlanok.

Vannak emberek, akik megérdemelnék – szerény és súlytalan véleményem szerint –, hogy örökké éljenek. Olyan emberek, akik egyesítik a tudást és a morált, a szeretetet és a bölcsességet. Az életük alatt felhalmozott ismeretek vagy az általuk elmesélhető történelem olyan kikristályosodva él a fejükben, amit nincs leírás, ami úgy visszaadhatna, ahogy ők azt el tudják mondani.

Ebben a könyvben megvalósult az álmom.

De mégsem

Persze, mert semmi sem olyan, mint ahogy elképzeljük. „Egy Isten sem gondolhatná szebben, Ahogy én azt gyermekül elgondoltam” – írja Ady, mert annyi, de annyi változó van, amire nem gondol az ember, mikor álmodozik.

A szerző egyik interjújában megemlíti, hogy hősei rengeteg rossz döntést hoznak. És amikor ezt olvastam, a homlokomra csaptam, hogy hát világos, pont ezért ilyen szerethetően életszerűek.

Nem arról szólnak-e – Ephraim Kishon kifejezésével – a „matrac síron” töltött, más mellett is magányos, plafont bámulós, végtelen órák, hogy ezt vagy azt miért nem úgy csináltam, miért őt választottam, miért oda mentem, miért mondtam nemet vagy éppen igent, miért nem értettem ezt akkor, miért gondoltam így és nem úgy.

A sejtések

A szerző folyton, de tényleg folyton gondoskodik arról, hogy elvesse a valamerre mutató sejtéseket. Nagy gonddal vet el reményt, hitet, előfeltevéseket, hogy aztán mindig, de mindig beletegyen egy csavart. Az utolsó előtti oldalon, az utolsó bekezdésben, a legkiegyensúlyozottabb helyzetekben és teljesen kiszámíthatatlan, hogy amikor nagy baj van, akkor segíteni fog-e hőseinknek vagy sem.

Amikor hiányolni kezdek valamit, előre nem várt helyen, időben és szereplőkkel villámgyorsan megoldja. A gordiuszi csomó Nagy Sándora, és megint nem tudom letenni a könyvet, és megint tovább olvasom vagy toporzékolva követelem a következő kötetet. Mindig van a tarsolyában valami új, meglepő és meghökkentő.

A Bokra

Mindennek alapja, kezdete, értelme, vonalmértéke. Olyan személyes döntéseket segítő igazságok, amelyek minden jó és rossz döntés előtt, alatt és után ott motoszkálnak az ember fejében.

Szívből jön, és képes kísértetként követni, ha nem hallgatsz rá. Addig zümmög a füledbe, amíg nem figyelsz rá. Mi következik ebből?

Természetesen az, hogy ha el is fogynak a betűk, ha véget is ér ennek a Tolkien méretű világnak a megismerése, akkor sem tudsz továbbállni. A Bokra idézetek ott maradnak a hétköznapokban, összekacsintás marad azokkal, akik szintén olvasták a Csodaidőket és mézesmadzag azok számára, akik csak most fogják.

KovátsAndrea