A Rendíthetetlenben legjobban az űrcsatákat szerettem. Jó
volt olvasni a plasztikusan megjelenített, valósághűnek tűnő csaták leírását.
Az egészen érződött a szerző katonai hozzáértése, és képes volt mindvégig
érdekes, izgalmas maradni. A második kötet kapcsán a fő kérdés az volt, hogy
meg tudja-e tartani az első rész pozitívumait?
A Vakmerő közvetlen folytatása a Rendíthetetlennek, azaz a Kalibánnál
kivívott győzelem után a Szövetségi Flotta folytatja az útját „hazafelé”. Az
ugrópontból kilépve minden egyszerűnek tűnik, azonban ez csak a látszat. A
Szindikátusiak egy sor kellemetlen meglepetéssel várják a Szövetségi Flottát.
Az izgalmas kaland tehát ott folytatódik, ahol az első rész
véget ért. A jól és hihetően megírt űrcsatákban most sincs hiány. A szerző úgy
képes szakszerű és hiteles maradni, hogy közben érthető is. Sem a technikai,
sem a katonai részeknél nem nyomja agyon az olvasókat nehezen érthető
szakszövegekkel, ahol szükséges érthetően magyaráz. A történet egy szálon
halad, csak annyit tudunk, amit a főszereplő is tud. Az ő szemével követhetjük
az eseményeket, az ő gondolatait ismerhetjük. Amikor általa ismeretlen
technológiával találkozik, megkérdez egy szakembert (pl.: „Hogyan működik a hiperkapu?
Mi történik az úton lévő hajókkal, ha egy hiperkapu megsemmisül?”), aki a
legnagyobb tisztelettel elmagyarázza a főnökének úgy, hogy ő is megértse.
Ezzel a történetmesélő technikával a szerző eléri, hogy az
olvasó könnyedén beleélje magát a történetbe. Engem is magával ragadott a
regény, izgultam a főhősért, vigyorogtam a szerző humorán.
Jack Campbell remekül eltalálta az akció – tervezés –
intrika arányát. Az űrcsatákban különösen fontos szerepet játszik az idő. A
fény terjedési sebességét és a távolságot figyelembe véve az ellenséges hajó
már máshol lehet, mint az észlelés pillanatában. Ez a körülmény rengeteg
taktikai és stratégiai kérdést vet fel. Nem elég látni az ellenfelet, célozni
és lőni. Azt is ki kell találni, hogy mit lép, ha észleli a felé tartó hajókat,
lövedékeket.
A parancsnok gondolatait ismerve nem „a jobbra kitérő hajó”
manőverét „láthatjuk”, hanem a miérteket is. Tudjuk, hogy miért így lépett
„Black Jack” Geary, sőt adott esetben azt is tudjuk, mitől tart a
flottakapitány.
Az akció/harcérintkezés mellett az emberi tényezőnek is
fontos szerep jut. Van olyan parancsnok, aki isteníti és tévedhetetlennek
tartja „Black Jack” Gearyt, és van, aki alkalmatlannak, de van olyan is, aki
inkább átvenné a flotta irányítását. A katonák belső torzsalkodása mellett
tovább bonyolítja a helyzetet, a jelenlévő politikus, akinek szintén megvannak
a maga tervei. Ráadásul a flotta egy része elsősorban hozzá lojális. Ennyi
játszma már önmagában is elég lenne, de Jack Campbell nem hagyja ki a női-férfi
játszmákat sem.
Összességében nekem nagyon tetszett Az elveszett flotta
második része. Igazán szórakoztató, olyan, amely képes magába szippantani. Bízom
benne, hogy mielőbb olvasható lesz magyarul is a sorozat többi része.
Fülszöveg
A Szövetség már egy
évszázada vívja háborúját a Szindikátus Világokkal szemben. Flottája csapdába
esett az ellenséges terület szívében, és John „Black Jack” Geary
flottakapitányra hárult a feladat, hogy a hajóit visszavezesse a biztonságba.
Az út azonban hosszú és veszedelmekkel teli, és a flottát nem csupán a
szindikátusiak túlereje, de egy belső lázadás is fenyegeti.
Adatok
·
Kötés Fűzött
·
Fordította Tamás Gábor
·
ISBN 9789634064039
·
Kiadási év 2017
·
Oldalszám 368
·
Sorozatok Az elveszett flotta
Kedvezményes vásárlás
